„Baba-barát” történetünk
Ádám Borbála és Kovács Judit
Debrecen

Amikor befejeztük az egyetemet, az 1970-s évek közepén, még sok gyermek született. A legtöbb a Debreceni Klinikán, ahol akkoriban, naponta legalább  10, de néha 20 vagy több gyermeket segítettek a világra. A sok szülés, a gyakori újszülöttkori problémák miatt célszerűnek tűnt, hogy a Szülészeti Klinika alkalmazzon teljes állású gyermekgyógyászokat, hogy az azonnali szakellátás megtörténhessen. Neonatológus ügyeletre is szükség volt, hiszen szülések, szülészeti, újszülöttkori problémák éjjel is, a nap bármely szakában adódhatnak. Így lettünk neonatológusok a Debreceni Szülészeti Klinikán. A Klinika igazgatója, Lampé László professzor azt mondta nekünk.” A maguk feladata a szülőszobai segítségnyújtás, az egészséges újszülöttek ellátása, kapcsolattartás az anyával, az anyagyermek kapcsolat erősítése, és a szoptatás felügyelete”. Nagyon szép feladatot kaptunk, de mi többre vágytunk. Az egészségesek mellett betegeket is akarunk gyógytani. 

Munkánk elsősorban az újszülöttosztályhoz kötött bennünket. Alapvetően meghatározta szemléletünket, hogy mindig ott voltunk az anyák között, a szülőszobában, és később a gyermekágyas osztályon is. Láttuk milyen boldog elégedettséggel élték meg gyermekük születését, majd néhány nappal később ugyanőket, ahogyan, elbizonytalanodnak, kételkednek önmagukban.

 Másként láttuk az újszülötteket is. Ahogy akkoriban sok helyen, kezdetben mi is azonnal elvittük a szülés után az újszülötteket. Az első órákban szigorúan figyeltük őket, hogy idejében vegyük észre, ha baj van. Látnunk kellett azt is, hogy az első kétórában milyen kétségbeesett módon nyöszörögtek, kerestek, vágyakoztak édesanyjuk után. Nem tudtuk sokáig nézni! Először titokban, majd nyíltan visszacsempésztük őket édesanyjukhoz, akik cinkosaink lettek. Rövidesen megvalósult a bőrkontaktus, és az első félórán belüli szoptatás. Talán mi voltunk az egyetlenek, akik még a szülőszobában egyetlen pelenkában, ruha nélkül adtuk vissza az anyáknak gyermeküket, hogy kihasználva a babák születés utáni, csodálatos, éber állapotát, szoros testi közelségben ismerkedhessenek.

Klinikánkon, az úgynevezett normál szülés után, az országos átlaghoz képest fele annyi időt, 2-2 és fél napot töltöttek el az anyák és újszülöttek. A 80 ágyas osztályunkon átlagosan 50-70 újszülött volt. Gyógyításra aztán bőven volt lehetőségünk! Sürgős szülőszobai esetek, emellett sok beteg újszülött volt. Hamarosan a szülészeten kezeltük a helyben születtettek csaknem mindegyikét. Csupán a legapróbbakat és a legbetegebbeket, a klinikánkon születettek 1-2%-t helyeztük át a Gyermekgyógyászati Klinikára, ahol a Perinatalis Intenzív Centrum működött. A betegek és a koraszülöttek gyógyulása időbe került, ezért ők tovább voltak kórházban.  Előfordult, hogy osztályunkon lévő újszülöttek fele, harmada is kezelésre szorult. Szerencsére édesanyjuk, a gyermekágyas osztályon, ugyanazon a folyosón maradt. Nyitott osztályunkra az anyáknak szabad bejárásuk volt beteg gyermekeikhez. Ha úgy láttuk, hogy valamelyik újszülött állapota változik, magunk vittük a hírt a gyermekágyas osztályra az édesanyjának, hátha látni szeretné. 

A 80-as évek elejétől pszichológiai okokból kezdtük el anya és gyermeke együttes ápolását, a rooming- in rendszert, ami akkoriban teljes mértékben ellentétes volt az érvényben lévő szigorú higiénés szabályozással. Miközben tanultuk, mit és hogyan kell csinálni, váratlanul vészhelyzet, járványveszély alakult ki a központi osztályunkon  (nem a rooming-in-ben ), Enterális (tápcsatornát érintő) járvány lépett fel,  ami újszülöttkorban végzetes lehet. Ez szerencsére nem következett be. A tanulságok viszont megerősítettek bennünket abban, hogy milyen irányt kell választanunk.

A Salmonella-fertőzést egy fertőzött édesanyja hozta be, akinél a szülést követően jelentek meg a tünetek, és aki a tünetek megjelenéséig bejárt osztályunkra koraszülött gyermekéhez szoptatni. A tünetek felléptekor az anyát fertőzőosztályra szállították. Szoptatott koraszülött gyermeke nem betegedett meg. A szoptatás, az anyatej védő hatású volt. Csak a sokadik széklettenyésztése vált bizonyíthatóan pozitívvá, amikor édesanyja távolléte miatt, már tápszert is kapott. Volt az osztályunkon két anya nélküli, állami gondozásra váró újszülött, akiket kényszerből, cumisüvegből, mesterségesen tápláltunk. Egyikük megbetegedett, a másik tünetmentesen megfertőződött. Tapasztaltuk a cumisüveg, és a tápszerhasználat veszélyét, és  a kézmosás, a higiénés szabályok jelentőségét. Mivel a szigorú higiénés szabályok betartása az anyák kórtemében nem lehetséges, bizonyítottnak véltük azt is, hogy a rooming-in szobában a cumisüvegből történő, tápszeres etetés kockázatos.

            A járványhelyzet győzött meg bennünket arról, hogy az anyatej, leginkább a teljes szoptatás védelmet ad, és az újszülöttek kizárólagos szoptatására kell törekednünk, amit csak úgy tudunk elérni, ha minden egyes újszülött az anya mellett maradhat teljes, 24 órás rooming-in rendszerben, és mindent megteszünk, hogy segítsük az anyákat..

             Hogy a meglévő zsúfoltságot ne fokozzuk, a babaágyakat az anyák ágyára szereltük fel. A babaágyat csak a biztonságosabb alváshoz, és pelenkázáshoz javasoltuk. Az anyák újszülöttjeiket ösztönösen maguk mellett tartották. A testi közelség könnyebbé tette az igény szerinti szoptatást, amitől a babák nyugodtak voltak, csak elvétve sírtak. Az újszülötteket egyetlen percre sem különítettük el az anyáktól, a vizsgálatokat és a fürdetést is az anyák szobájában végeztük. Mérleg nem volt az anyák mellett. Az újszülöttek testsúlyát naponta a fürdetéskor mértük. Nem volt megszabott látogatási idő, hozzátartozók bármikor jöhettek. Azt azonban éreztettük velük, hogy „csak néhány perc, mert zavarnak.” Minden újszülöttet, minden nap megvizsgáltunk az anyák ágyánál, az anyák jelenlétében. Ennek a találkozásnak része volt a szoptatási helyzet felmérése, megbeszélése, ugyanakkor magunk is hasznos tapasztalatokat szereztünk, visszajelzést kaptunk a rendszer aktuális működéséről.  Mint ügyeletesek, magunk is, de az általunk képzett ápolónőink a nap 24 órájában, éjjel is, azonos intenzitású segítséget tudtak nyújtani.                    

 A járvány a koraszülöttek ápolásában is előremutató változásokat eredményezett. A még inkubátorban lévő koraszülöttjeink között voltak, akiket a járványügyi szakemberek kontaktnak, vagyis érintettnek, esetlegesen fertőzöttnek tekintettek. A szakma szabálya szerint a járvány megállítása céljából őket külön helyiségben, izolálni, elkülöníteni kell.  Se ki, se be. De hát nem választhatjuk el őket az anyáktól! Hogyan fognak szopni? Erre csak egy mód van, ha inkubátorral együtt kivisszük őket az édesanyjuk mellé, egész napos rooming-in szobába. Ezt is tettük, és nem kis izgalommal álltunk készenlétben. Az első éjszaka az anyák keveset aludtak az izgalomtól, de egyre jobban megszerették a helyzetet. Egyik reggel egy anya a következőkkel fogadott: „ Doktornő, én már tudom, mikor kell kicserélni a pelenkát! Amikor kileng ez a mutató ( és az inkubátoron lévő higrométerre, a páratartalmat mérő műszerre mutatott), kicserélem a pelenkát.”  Jót nevettünk. Ilyen megfigyelésre csak az anyák képesek! 

Ettől kezdve minden inkubátoros koraszülöttet, akit csak lehetett, az édesanyja mellett ápoltunk. Volt még egy lehetőségünk, ami azáltal keletkezett, hogy a kiürült, jól felszerelt izolált újszülöttosztályunk. Ezt úgy használtuk ki, hogy ide a fokozottabb figyelmet igénylő, bizonytalanabb állapotú koraszülötteket helyeztük el, és az édesanyjuk ágyát hoztuk be az inkubátorok mellé, hogy éjjel-nappal együtt lehessenek.

Az anyák elfogadták, de nem szerették az inkubátort. Egyre többet láttuk, hogy koraszülöttjeiket ösztönösen a mellkasukon tartják. Szinte adódott, hogy mint a szülőszobában az első szoptatáskor, vegyük le a  ruhát, hogy csak egy pelenka maradjon rajtuk, hogy bőrük érintkezésével jobban érezzék édesanyjuk testi közelséget. Így lett ápolási gyakorlatunk része a „kenguru-módszer” már a 80-s évektől. Anyatejjel, kizárólagos szoptatással, anyai szeretettel gyógyítottunk. Az anyák váltak gyermekük legjobb ápolójává, és ez boldoggá és erőssé tette őket, gyermekük minden mozdulatára érzékenyen válaszoltak. Koraszülöttjeink meghálálták ezt, gyönyörűen fejlődtek. Baleset vagy fertőzés nem fordult elő.

 Így történt, hogy mire Magyarországra elért a nemzetközi, baba-barát kórház kezdeményezés, 1992-ben, mi már begyakorlottak, készen voltunk.  Nemzetközi felmérést követően Európában elsőként 1992. novemberében mi kaptuk meg a baba-barát címet. Az eseményről a „ The Lancet” folyóirat is hírt adott.

© 2019 Minden jog fenntartva - Életkezdet Szakmai Egyesület

Adatvédelmi Szabályzat